Epiphania Domini – Vízkereszt (vagy amit akartok?)

Vízkereszt a „karácsonyi tizenketted” (12 napos ünnep) zárónapja. (Innen az ünnep angol neve: Twelfthday, Tizenkettedik nap”) A 354 napos holdév és a napév közt kereken 11 nap a különbség, s az évkezdéskor beiktatott pótnapok – a naptár más pontjain is találkozhatunk ilyenekkel – a különbséget voltak hivatottak eltüntetni Európa luniszoláris parasztnaptáraiban. A nép később e 12 nap („számos napok, csonka hét, regölő hét”) időjárásából jósolt az újév időjárására nézve. Epiphania görög szó, azt jelenti: „megnyilvánulás”. A pogány görög kultuszokban az istenség megjelenését, és annak évenkénti megünneplését jelentette. Az őskeresztény egyház szinkretista hajlandóságából arra következtethetünk, hogy időpontja a pogány korban is az év elejére esett, a visszatérő napfényt köszöntő téli ünnepkör része volt.

Epiphania ünnepe először a III. században tűnt fel a keleti egyházban, mint Krisztus születése napja. Száz évvel később azonban Róma úgy látta jónak, hogy Krisztus születését a „Legyőzhetetlen Nap” (Sol Invictus) pogány ünnepével, a népszerű Mithras napisten születésnapjával (dec. 25.) egyeztesse, ezért Epiphania hamarosan új jelentést kapott. Nyugaton a háromkirályok imádásának, keleten pedig Krisztus Jordán folyóban való megkeresztelkedésének az ünnepe lett. Az utóbbi gondolatot később a római egyház is átvette, sőt hozzácsatolták Jézus első csodájáról (a víz borrá változtatásáról a kánai menyegzőn) való megemlékezést, azt tanítván, hogy e három evangéliumi esemény Jézus istenségének első „megnyilvánulásai”, epiphánéi. A Születés csodája vagy a kánai menyegzőé e tekintetben nem szorulnak külön magyarázatra. Jézus megkeresztelése viszont talán igen, mivel nem maga az esemény vagy Keresztelő Szent János szavai nyilvánítják ki Jézus istenségét keresztény felfogás szerint, hanem a Szentlélek megjelenése és az égi hang, mely „ezt mondja vala: Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm.” (Mt 3,11–17.)

(Forrás: http://jelesnapok.oszk.hu; Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium)

Haumann Péter – Vízkereszt, vagy amit akartok (Shakespeare) – részlet, 1. rész:

A Vízkereszt, vagy amit akartok  a shakespeare-i komédiák sorában az utolsó felszabadult és vidám darab, gyűjteménye, szintézise mindannak, amit Shakespeare eddigi vígjátékaiban kipróbált és sikerre vitt. Shakespeare ezúttal nem vacakolt újdonságok kiagyalásával; a már bevált fogások, színházi klisék alkalmazása ugyanis lehetővé tette számára, hogy idejét a nyelv és az ábrázolás finomításának szentelje. A nagy vígjátékok sorát záró Vízkereszt, vagy amit akartok az egyetlen Shakespeare-darab, amelynek kettős címe van. Az alcím, „what you will” tucatnyi jelentést hordoz: amit akarsz, amit szeretnél, amit kívánsz, te tudod, ahogy akarod, nekem mindegy. Egyrészt: olyan, mintha Shakespeare nem akart volna címet adni a darabnak. Másrészt felhívja a figyelmet a vígjáték kettőségére: a „twelfth night” a karácsonyi ünnepségek utolsó napja, az önfeledt bolondozás ideje volt, a „will” jelentése pedig a vágy, a szexuális vágy, a szenvedély. A darabban a bolondozás és a szerelem áll egymással szemben, erre is utal a cím.

A Vízkereszt népszerűségét a fordulatos történet, a bohózati vidámság és a kitűnő nyelvi megformáltság mellett valószínűleg az is befolyásolta, hogy szövege nagyon jó minőségben maradt ránk. Az 1623-as Fólióban jelent meg először a nagyon pontos, szépen központozott szöveg, amely szokatlanul világos az őskötet más szövegeihez képest. A rövid, mindössze 2500 soros darabban pontosan jelölve vannak a be- és kijövetelek, a színpadi instrukciók is. A vers és a próza aránya 39 és 61%, ezzel a darab az egyik „legprózaibb” Shakespeare-mű. A Vízkereszt a drámai szövegbe ágyazva négy dalt és számos dalrészletet tartalmaz; további érdekesség, hogy három levél is van benne.

A darab középpontjában Orsino herceg és a gyászoló Olivia grófnő állnak. Mindketten önbecsapás áldozatai. A herceg nagyra van szerelmével és szerelmi kudarcával, és jóleső érzéssel állapítja meg, hogy minden igaz szerelmes olyan, mint ő – miközben többet törődik önmagával, mint szerelmének tárgyával. Személyesen meg sem látogatja Oliviát, küldönccel udvarol neki. A herceg szóhasználatával, stílusával Shakespeare a korabeli urak elcsépelt és modoros szonettjeit neveti ki. Olivia, a fiatal grófnő szintén becsapja önmagát: felveszi a gyászoló hölgy attitűdjét, és ő sem fogja fel, hogy mindennek megvan a maga ideje, nem gyászolnia, hanem házasodnia kellene. Mindketten az időt pocsékolják, Mahood a szellemes „misuser of time” (kb. időpocsékoló) kifejezést használja, mikor róluk beszél. Olivia a darab folyamán tanul hibáiból, méghozzá a partra vetődött és fiúnak öltözött Viola segítségével…