Nyugtalan ének feketében, fehérben – Varga Ervinre emlékezünk

Nyugtalan ének feketében, fehérben
Az Ifjú Szivek tánckarának bemutatójáról

Raszul Gamzatov írja valahol, hogy „csak a szerelem létezik a világon, az élet többi része szerelemvárás.” Ha végignézzük az irodalmi, zenei, táncos és egyéb alkotásokat, az igazán kiemelkedő művek döntő többsége – a görög tragédiáktól kezdve napjainkig – a férfi és nő viszonyáról, s ami ezzel szorosan összefügg: a hagyományok és normatívumok elutasításából eredő lelki válságról szól. A témát illetően – lévén az örök érvényű – tehát azt mondhatnánk: az Ifjú Szivek tánckarának bemutatója nem hozott semmi újat… De nem mondhatjuk! Újat hoztak képi megfogalmazásban, ma is időszerű és megoldatlan problémák sokaságát vitték színre, jelezve a nézőnek: nincs egyedül vívódásaival ebben a kusza világban.

A január 25-i pozsonyi bemutató határkő lett hazai magyar „táncéletünkben”. Az első egész estét betöltő táncszínházi előadásnak tapsolhatott a közönség. Igaz, a műsor második részét képező „Nyugtalan ének” már 1987-ben elkészült, de a próbálkozás végül is most ért be, most lett a kezdeményezés egységes táncnyelven elmondott homogén alkotás.
A „Nyugtalan ének feketében, fehérben” már címében is olyan gondolatokat tükröz, melyek sokunkat foglalkoztatnak, ha beszélnünk nem is mindig sikerül róluk: belső nyugtalanságunkat és az ebből való kitörés, a boldogság, az „ének” vágyát, s a két pólus, a fekete-fehér, a pozitív és negatív végletek közötti vergődéseinket.

A címben jelzett gondolatok a jó rendezésnek és a kidolgozott táncmegoldásoknak köszönhetően végig jelen voltak az előadásban, így a feszültség állandóan ott vibrált a levegőben. A „Feketében, fehérben” négy képben elláncolt, Bernarda Alba házát idéző
összefüggő történet. Az ifjúság energiája és még definiálatlan várakozása belesűrűsödött a Bál előtt című első képbe, majd következett a Bál – két fiatal egymásra találásával. A bonyodalom tulajdonképpen itt kezdődik, a szigorú, féltő anya minden érzelmet elutasító fellépésével, s azzal a zsarnoki elvárásával, hogy mindegy, jók-e avagy rosszak az ő normái, átvételük a család, a lányai számára kötelező. Fekete Ilona kitörő dinamikával alakította az agresszív, diktatórikus anyát, áradt belőle az ellentmondást nem tűrő hidegség. Elhittük: ilyen erő előtt mind a négy lányának meg kell hajolnia. És mégse! Az Otthon című kép az anya és a bálban magának párt talált lány összecsapása. Két egyformán erős akarat találkozik, ám nincs az az erős tiltás, mely elűzhetné az álmokat, ábrándokat, vágyakat. Dicsérendő dramaturgiai ötlet a fehér vászontábla (tabula rasa?) elhelyezése és kihasználtsága a színpadon. A rajta megjelent árnyékkép, a fiú és lány tánca ugyanúgy lehetett a gondolatban megélt történések, a visszaidézett emlék, az elvágyódás szimbóluma, mint annak a helyzetnek az előrevetítése, hogy valami lezárult, bármi is történjék ezután…

Az otthonról kapott értékrendszeren azonban nem lehet következmények nélkül keresztüllépni. Ha nem fogadják el, akkor is kísért. A Valahová című zárókép épp ezért nem ad megoldást: a lány ugyan megpróbál megfelelni az anya elvárásainak, hogy ő is a „szépek és jók” közé kerülhessen, ám a végtelenben eltűnő táncból szándékosan nem derül ki: az otthon normái vagy a belső parancs lesz-e a számára kötelező érvényű törvény.
A kitűnő dramaturgia Varga Ervin és Mészáros Gábor, a rendezés Varga Ervin munkáját dicséri, az izgalmas táncmegoldások, a koreográfiák három ember, Varga Ervin, Mészáros Gábor és Hégli Dusan keze nyomát viselik magukon. Annak ellenére, hogy a Feketében, fehérben pozsonyi előadása az első bemutató volt, a táncok kidolgozottsága máris szembetűnt, noha az előadók magabiztossága helyenként még hiányzott. Nem úgy, mint a műsor második részét képező Nyugtalan énekben,melyben teljesen érett táncokat láthatott a közönség, s az Ifjú Szivek táncosai nemcsak táncos, hanem színészi alakításban is színvonalasat produkáltak. Különösen kiemelkedtek Fekete Ilona és Mészáros Gábor a Barátok és az Azt gondoltamtételekben, táncukban a „megtaláltalak!” öröme sugárzott a színpadon. A Meditációtételben Mészáros Gábor a magára maradt ember indulatait, vívódásait tolmácsolta, talán épp azt, amit József Attila így fogalmazott meg: „Meghalni lélekzetemet/ fojtom vissza, ha nem versz bottal,/ és úgy nézek farkasszemet/ emberarcú a hiányoddal.” Mert ki embert, ki Istent keres társul, hogy segítse az élet dolgaiban…
A fokozott tempójú zárótételekben a táncosok testbeszéde pedig szinte harsogott a színpadon és nézőtéren: Ez van, emberek! Láthattátok napi viaskodásainkat, gyötrelmeinket! Ezek ti is vagytok! De mi ökölbe szorított kézzel, lázadásra örök kitörésre készen vagyunk itt!

CSANAKY ELEONÓRA