Rák Viki dalestje Léván
A Lévai Városi Művelődési Központ április 13-án Rák Viktória Mezei Mária: Szerelmeim című sanzonestjére várta a közönséget a nemrégen felújított zsinagóga impozáns belterébe. Gyönyörű kosztümökkel, Mezei leveleinek és a kor slágereinek felidézésével (Ladislav Fančovič zongorakíséretében) elevenedett meg egy kor, egy nagy színésznő személyes tragédiája a színpadon. https://vimeo.com/92015339
A videót Wirth Jenő készítette.
„Mezei Máriáról, az ünnepelt színésznőről mindig is keveset tudott a nagyközönség, mivel rendkívül zárkózott ember volt. Nem járt társaságba, nehezen barátkozott, inkább otthon olvasgatott és írogatott. Ez utóbbi tevékenység gyümölcse az a kötet, amelyet 2011-ben állított össze Szigethy Gábor irodalomtöténész a színésznő naplóiból és levelezéséből. A színésznő egyetlen igazi szerelmeként emlegeti Márai Sándort, az ünnepelt írót, aki – ne szépítsük – tíz forró hónap után otthagyta, ráadásul egy szóval sem említi a viszonyt saját naplóiban. Mezei Mária viszont mélyen átélte ezt a szerelmet, egy életen át táplálkozott belőle.
Egy másik színésznő, Rák Viki idén nyáron megkapta ajándékba az említett kötetet, és olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy összeállított belőle egy szólóestet. Énekel, mesél, többször átöltözik, megteremt egy figurát, hozzá egy atmoszférát, játszik a kellékekkel és a jelmezekkel, időutazásra hív minket. Bátran játszik a szöveggel is: néhány helyen nyomatékosít, máshol elhallgat bizonyos részleteket, a nézőkre bízva a történet kikerekítését.
A műsorban elhangzó tizenegy dalt Ladislav Fančovič hangszerelte, ő kíséri zongorán Rák Vikit. Jó, hogy egy szlovák zenész kapta ezt a feladatot, akinek a fülében nem ült meg annyira a Csak egy nap a világ, a Ki tudja, holnap látsz-e még vagy az Ezt a nagy szerelmet tőled kaptam én, aki szűz füllel értelmezi ezeket a dalokat. Az is jó, hogy az előadás egyszerre szól Mezei Máriáról és Rák Vikiről: a fiatal színésznő úgy bújt legendás kolléganője bőrébe, hogy saját magát sem kellett feladnia. Végig érezni, köze van ahhoz, amit énekel és amiről beszél. A pozsonyi bemutató közönsége másfél órán át pisszenés nélkül figyelt, akkor tapsolt, amikor kellett, a végén pedig úgy tapsolt, mintha ráadást követelne. Pedig itt nincs és nem is lehet ráadás. Ez ugyanis egy kordokumentumnak is beillő, kerek történet, nem egyszerű sanzonest…” (Juhász Katalin, Új Szó)
