„Önszégyenét meg nem bocsátja a nép”
1883. szeptember 21-én volt Madách Imre: Az ember tragédiája című művének ősbemutatója. Ez a nap ma: A MAGYAR DRÁMA NAPJA.
A mű megírásának története jellemzi a kort, melyben született és rávilágít Madách sokszor és sokat kritizált pesszimista világlátására: 1852-ben a halálra ítélt Rákóczy János szabadságharcos rejtegetése miatt Madách Imrét letartóztatták. A börtönben írta meg Az ember tragédiája első változatát LUCIFER címen, aztán 1856 és 1857 között a mű második változatát. 1859. február 17. és 1860. március 26. között született meg az egyetlen fennmaradt változat.
Ez a legtöbbet játszott magyar színművünk.
Nincs érzelem, nincs gondolat, amihez ne találnánk a Tragédiában megfelelő idézetet. Legyen tehát ez a MŰVEK MŰVE. Vagy akár a magyar DRÁMÁK DRÁMÁJA.
Az alábbi idézet Lucifer (ha már ez volt az eredeti cím!) egyik igen csak bölcs megszólalása.
LUCIFER
Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Látád a hangyát és a méherajt:
Ezer munkás jár dőrén össze-vissza
Vakon cselekszik, téved, elbukik,
De az egész, mint állandó egyén,
Együttleges szellemben él, cselekszik,
Kitűzött tervét bizton létesíti,
Mig eljön a vég, s az egész eláll. –
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz,
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.
