A kutyákat lelövik, ugye? (filmajánló)

Joe Connor, az angol középiskolai tanár önkéntesként utazik Ruandába 1994-ben, hogy a fővárosban, Kigaliban lévő iskolában tanítson egy évig. A városban egyre nagyobb a feszültség az országban élő két törzs, a tuszik és a hutuk között.

Hamarosan véres konfliktus robban ki, a hutuk mészárolni kezdik a tuszikat. Miközben a nyugatiak menekülnek az országból, Connor úgy dönt, hogy marad. Találkozik Christopher atyával, aki megpróbálja önmérsékletre inteni a hutukat és vigaszt nyújtani a tusziknak. A két férfi munkája révén az iskola az üldözöttek menedéke lesz. A film igaz történeten alapszik. A ruandai népirtás során közel egymillió embert mészároltak le, javarészt etnikai hovatartozásuk alapján.

RENDEZŐ: Michael Caton-Jones
FORGATÓKÖNYVÍRÓ: David Wolstencroft
ZENE: Dario Marianelli
SZEREPLŐK: John Hurt, Hugh Dancy, Dominique Horwitz, Louis Mahoney, Nicola Walker, Steve Toussaint, David Gyasi, Susan Nalwoga, Victor Power, Jack Pierce

„Az 1994-es ruandai népirtás elemzői általában elfelejtik megemlíteni azokat a lényeges tényezőket, amelyek a társadalmi rendszer összeomlását előidézték:
• a túlnyomórészt katolikus, fogamzásgátlást tiltó országban a nőket férjük és férfi vezetők tenyészállat-sorban tartották,
• s az ebből következő népességrobbanás egyenesen vezetett az ökológiai katasztrófához,
• ami az erőszak fő oka.” (Simonyi Gyula)

Jared Diamond: Összeomlás c. könyvét érdemes tanulmányozni, hogy ne ismétlődjön meg újra és újra, egyre nagyobb méretekben.

„Az Összeomlás alapműve egy olyan témakörnek, amelynek irodalma egyelőre egyáltalán nem nevezhető könyvtárnyi méretűnek, magyarul pedig mindeddig alig-alig olvashattunk bármit is e témában. Pedig a múltbeli ökológiai öngyilkosságok történetei rengeteg tanulsággal szolgálnak. Ha szokásunkkal ellentétben most kivételesen tanulnánk a történelemből, akkor alighanem elkerülnénk a globális ökológiai összeomlást.” (Takács-Sánta András)

„Ha azonban az ökológiai és demográfiai tényezőktől eltekintünk, egyszerűen nem lehet megérteni az 1994-ben Ruandában bekövetkezett iszonyatos népirtást, hívja fel a figyelmet Diamond, aki összegzi az eseményeket, a térség történelmét, gazdasági és politikai és viszonyait feldolgozó tanulmányokat. Nyugati politikusok és emberjogi megfigyelők ma is úgy értelmezik a ruandai népirtást, hogy a korábban  a hutuk és a tuszik közötti  etnikai gyűlöletet politikusok egy cinikus csoportja szította fel. Ez a megállapítás azonban csak részben igaz: voltak ugyanis más, mélyebb okok is, mint a törzsi ellentét. A kiváló természeti adottságú, termékeny, de túlnépesedett Ruandában egyes területeken 1993-ban 785 fő élt egy négyzetkilométeren, ami magasabb még a hollandiai vagy a bangladesi átlagnál is. Diamond két belga közgazdász vizsgálatait idézi, akik egy kizárólag hutuk által lakott ruandai települést, Kanamát tanulmányoztak. Bár Ruandában országos szinten a lakosság 11 százalékát, azaz mintegy 800 ezer embert mészároltak le 1994-ben, Kanamában, az ország észak-keleti településén is áldozatul esett a lakosság öt százaléka. Vagyis nemcsak etnikai okok motiválták a tömeggyilkosságot, hanem a földhiány és az éhezés, meg az ennek következtében elmérgesedett családi konfliktusok. A politikusok által kirobbantott válság jó alkalom volt a leszámolásokra, a felgyülemlett számlák rendezésére. (…) Diamond könyve rádöbbent arra, hogy – határozottabb cselekvés nélkül – riasztó jövő vár ránk is. Környezeti és társadalmi problémáink megoldása sokkal sürgetőbb,  semmint gondoljuk.” (Pelle János)

_________________________________

»Ruandában eredetileg egy állami rádióállomás volt, a ruandai rádió, amely a mindenkori kormány, pontosabban a mindenkori elnök szócsöveként a nemzeti és egyházi ünnepekről, előléptetésekről és kinevezésekről, az érettségi tételekről és egyéb közérdekű eseményekről tudósított. E rádió vezetése azonban nem radikalizálódott olyan ütemben, ahogy azt Habyarimana elnök és köre megkívánta volna. Ezért a keményvonalas hutu politikusok 1992-ben saját rádióállomás, az RTLM létrehozása mellett döntöttek.

Ez az adó szinte kizárólag a hutu népesség lázításával foglalkozott, s a tömegmészárlások és a nyomukban megkezdődő polgárháború során az egymástól elvágott országrészek szinte egyetlen tájékoztatási eszköze lett. Az RTLM nem pusztán azokat az etnikai sztereotípiákat sulykolta, amelyek a hutuk és tuszik közötti gyűlöletet táplálták, hanem közvetlen felhívásokat intézett a tuszi lakosság kiirtására, a hutu lakosság előítéleteit pedig hamis tények közlésével erősítette meg. Mindennapossá váltak a hutuk felsőbbrendűségéről szóló műsorok, a felhívások az „éberségre”. A rádió a tuszikat mint ördögi, titokban jól szervezett, egységes és a hutuk meggyilkolására készülő csoportot mutatta be. Logisztikai segítséget is nyújtott a mészárlást végzőknek: beolvasták a kiirtandó tuszik nevét, felsorolták a tuszik által lakott utcákat és városrészeket, közölték a tuszi autók rendszámait. Szemtanúk beszámolója szerint a menekülő tuszikra vadászó hutu csendőröknek nem is kellett mást tenniük, mint a checkpointokon hallgatni a rádiót, így jutva közvetlenül parancsokhoz. A falusi kocsmából kijövet a tuszikon elvégzendő „munkáért” beígért jutalom tehéncsorda gondolatától megbódult hutu pásztor pedig első kézből tudhatta meg, hol rejtőzik a közelben az „ellenség”.

Ekkoriban a hutu háztartások mintegy 30 százaléka rendelkezett rádióval – de a kormány mindent megtett, hogy üzenete sokakhoz eljusson, ezért 1994 tavaszán tranzisztoros rádiókat osztott szét a lakosság körében. A helyzetet egyszerűsítette, hogy a ruandai állami rádió politikailag ellenzékinek számító vezetője időközben elmenekült az országból, így 1994 tavaszára már két rádióállomáson keresztül lehetett „felébreszteni a hutu népet országuk megtisztítására”. Nem véletlen, hogy a Ruanda ügyében elzárkózó amerikai külpolitika és a hezitáló ENSZ láttán számos felhívás, petíció és segélykiáltás nem követelt mást, mint a ruandai rádió elnémítását.«