Beköszönt az ősz

A mágusok azt tanácsolják, együnk hét kanál lencsét, hogy megalapozzuk a szerencsénket. Szeptember 22-én este, 22:02-kor átlépünk a csillagászati őszbe, ekkor érkezik el a napéjegyenlőség – a nappal és az éjszaka hossza azonban nem teljesen egyforma, a nappal 12 perccel hosszabb még, az éjszakák majd csak 26-tól kezdve győznek, naponta néhány perccel tovább tart majd a sötét. 

A napéjegyenlőségek idején az igazi látványosságot csak bolygónk körül keringő műholdakról láthatjuk, ekkor a napfény a Föld forgástengelyére merőlegesen éri a bolygót, így a napkelte/napnyugta idején készült időjárási műholdfelvételeken a megvilágított illetve sötétben lévő területek határvonala (szakszóval a terminátor) teljesen függőleges.

A Nap ekkor az Egyenlítő felett a zeniten delel (a napfordulók idején pedig a térítők felett), így ugyanannyi megvilágítást kap az északi és a déli félteke is, a Nap pontosan keleten kel fel és pontosan nyugaton bukik a horizont alá.

_____________________

https://www.youtube.com/watch?v=uzurJj-cW3o

Petőfi Sándor:

ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN UJRA

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem.

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

_____________________

SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)