Spiró Széljegye a Kamrában

Félő volt, hogy a sztori annyira egyszerű, annyira borítékolható, annyira mai, hogy nem üt nagyot. Az egyik szereplő kis idővel a bemutató előtt még ettől tartott. Nem lett igaza, szerencsére. A Széljegy nagyot szólt már a legutolsó próbákon is, és vélhetően nagyot szól mostantól minden előadás. Részben az imént felsorolt okokból, és ennél is nagyobb részben amiatt a pazar színészi játék miatt, amelynek a minimáldíszletet (Khell Csörsz munkája) adó plexiszékeket és asztalt körbeülve tanúi vagyunk a másfél órában.

Rezes Judit dörzsölt Ügyvédnőként minden rezdülésében sugallja, hogy bennük, valaha volt (legjobb?) barátnőkben semmi közös nincs. Ugyan udvarias, ám apró gesztusaiból lerí, mennyire szánja, lenézi, unja a váratlan találkozásnak őszintén örülő másikat. Ez külön kiütközik abban a részben, ahogy rezignáltan témát vált, amikor a barátnő régóta vágyott örökbefogadott kisfiáról kezd mesélni és fotót mutatna a gyerekről.

Fullajtár „Nője” és Rezes „Ügyvédnője” Szakács Györgyi jelmezeiben tökéletes ellentétei egymásnak: előbbi bő farmerében, egyszerű felsőiben, dzsekijében, lófarkával, utóbbi megcsinált frizurájával, utolsó divat szerinti minőségi holmijaiban két külön világ. Az értelmiségi szakfordító nem vitte sokra, a mai mocsok világban életképtelen, a fifikás jogász pedig nagyon is életképes. Milliókat keres meg egyetlen ügyön, simán belefért volna neki, hogy most az egyszer becsületesen csinálja, de van az a szint, amikor már erkölcs és lelkiismeret nem számít, csak a számjegyek. Darab – darab.

Takács Kati vendégművészként van jelen a Katona Kamrában: a Nő szószátyár, lányát még mindig folyton leiskolázó anyját alakítja, akinek egyetlen unokája sem jó, mert „nem igazi”, csak örökbe fogadták. A tipikus idegesítő vénasszony, aki mindig mindent jobban tud és nem érdekli, hogy a többieket nem feltétlenül érdekli, amit mond. Kár, hogy csak egy jelenete van. Még nézném a játékát, mostanában méltatlanul keveset látni őt fővárosi színpadon.

Bányai Kelemen Barna ugyancsak kirándult a Ferenciek téri stúdiószínházba. Az ügyvédnő társát, a szeme sem áll jól Ingatlanost játssza, aki idős nők örökségére hajt, hogy aztán azon így vagy úgy, túladjon, még akkor is – a példa mutatja -, ha nem az ő nevén van az ingatlan…

A színészek nagyon jól csinálnak valamit: az embernek kedve lenni felállni, odamenni az átverőkhöz és rájuk borítani az asztalt. Mert az ilyenek addig gázolnak át, amíg van préda, aki hagyja. Aki jelen esetben – már rég nem létező – barátságot feltételezve bízik vakon. Tényleg vakon. Mert másképp hogy fordul elő, hogy egy tanult, értelmes felnőtt nő ne kérjen papírt négymillió forint átadásáról? Holott ott és akkor ő is érzi, hogy kellene, hogy nincs ez rendben így, de a remény, hogy lesz egy háza, a vélt sorsszerűség mindent felülír. Vagy egyszerűen túl sok neki a helyzet, a felelősség, úgy érzi, a dolgok kicsúsztak kezei közül, így hagyja magát sodorni, remélve a legjobbakat. Vagy egyszerűen csak azért, mert végtelenül naivan bízik abban, akivel kislányként olyan jól megértették egymást. Nem kellene. Nekem pedig a kezem szorul ökölbe a „Nő” veszítését végignézve.

Zsámbéki Gábor hagyta, hogy ez a négy remek színész játsszon. Ennyi. A Széljegy hiperrealizmusáról nem vonja el a figyelmet sem zsúfolt díszlet, sem extra jelmez. Egyedül az időnként oldalra vetített reklámszöveg-paródiák funkcióját nem tudom értelmezni. Ezt leszámítva azonban minden annyi itt, amennyi szükséges. Kétoldalt tükör, hogy akkor is lássuk az arcokat, ha a szereplők éppen háttal állnak. Az átlátszó bútorzat talán azt sugalmazza, mennyire átlátszó az egész…? Mindegy is. Olyan előadás ez, amit látni kell. És ami az üzenet: nem szabad bízni senkiben. Ebben a pitiáner világban bizony már nem.

Írta: Kónya Rita Veronika

Fotó: Szilágyi Lenke (Katona József Színház)