„Kisebbségben lenni szabadságot is jelent”

Tompa Andrea kapta a Libri irodalmi díjat Omerta – Hallgatások könyve című, az ötvenes évek Romániájában játszódó regényéért. Urbán Csilla interjúja, illetve Veiszer Alinda beszélgetése az alkotóval.

– A Libri irodalmi díj a nem állami, pénzjutalommal is járó elismerések egyike. Mit jelent egy ilyen támogatás egy alkotó számára?

– Sokat. A független díjaknak ma igazán van tartalmuk. Kevésbé kiszámíthatóak, mint az államiak, amelyek bizonyos értelemben vállalhatatlanok. Az elmúlt években olyan díjakat kaptam, amelyek vagy nem jártak pénzzel, vagy olyat, ami pénzzel járt, de nem tudtam elfogadni. (T. A. 2015-ben átvette az állami Márai-díjat, de az ezzel járó pénzt az Igazgyöngy Alapítványnak utalta. – A szerk.) Egy ilyen díj megpihenést jelent, mert nem kell mindent elvállalnom, és főleg több olvasóhoz is eljut a könyv.

– A Színház folyóirat főszerkesztőjeként tapasztalja, beszűkültek a kultúrafinanszírozás lehetőségei. A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) és a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) eközben aránytalan kormányzati forrásból gazdálkodik. Vállalható egy alkotónak indulni a pályázataikon?

– Ez egy bonyolult kérdés. Nem vagyok abban a kényszerhelyzetben, hogy a KMTG-hez vagy az MMA-hoz pályázzak. De mi lett volna velem pályakezdőként? A Nemzeti Kulturális Alap pályázatait még mindig vállalhatónak érzem, habár a pályázatokat elbíró kollégiumokban is három MMA-tag ül, az MMA működésével pedig nem tudok nyugodtan együtt élni, ahogy azzal sem, hogy a többi szervezetet ellehetetlenítették. A Színház szerkesztőségében vita volt arról, mit csináljunk azokkal a fiatal szerzőkkel, akik olyan szervezeteknél ösztöndíjasok, amelyek működésével nem értünk egyet. Azt a döntést hoztuk, hogy amíg az ösztöndíjuk tart, nálunk ne publikáljanak. Egy fiatalnak is át kell látni a helyzetet, nem lehet úgy tenni, mintha a pénznek nem lenne szaga. Ez picit olyan, mint mikor teleszórják az országot uszító propaganda anyagokkal. Megértem, hogy valakinek az egyetlen lehetősége, hogy szórólapozzon, de így ő is egy porszem lesz a rendszerben. Mindannyian részt veszünk ebben a világban, de rá kell kérdeznünk saját szerepünkre. Például úgy, hogy nem tudok inkább cipőkről szóló szórólapot osztani? Ugyanilyen kérdést föltehet egy nyomda vagy az egész üzleti élet is.

– Az Omerta egyik elbeszélője, a rózsanemesítő Décsi Vilmos kompromisszumokat köt a román kommunista hatalommal, hogy azt csinálhassa, amit szeret. A ferences apáca, Eleonóra a büntetés ellenére sem hagy fel azzal, amiben hisz. Van jó és rossz út?

– Van rosszabb és valamivel jobb. Az az irodalom, amit én szeretek írni és olvasni, a dolgokat elbonyolítja és nem leegyszerűsíti, és az a jó, ha a végén még kevésbé értjük a dolgokat, mint az elején. Olyan történeteket keresek, amelyekkel el lehet mesélni, hogy valaki öntudatlanul és rákérdezés nélkül együttműködik a hatalommal azért, mert azt szeretné csinálni, amit akar. Kérdés, hogy egy ilyen ember valóban azt csinálja-e amit akar, vagy inkább rákerül egy olyan sínre, ahol már nem azt csinálja. Vilmos nemesítgetni akarja a rózsáit, de közben már állami intézményeket vezet és betagozódik a rendszerbe. Eleonóra történetével azt akartam megírni, hogy egy rossz rendszerben van-e valami, amit nem lehet elvenni az embertől. Azt kerestem, hogy milyen sokféleképpen viszonyulhatunk a hatalomhoz. Teljes függetlenség nincs. A párhuzam adódik a jelennel, holott ügyeltem arra, hogy ne üzengetős művet írjak, a politikai üzengetést nem tartom irodalomnak.

– A jó irodalomnak „feladata” aktualizálni?

– Inkább azt mondanám, hogy a jó irodalom mindig igaz kérdéseket tesz fel, attől akár aktuálisnak is tűnhet. Nemrég egy beszélgetésen a fiatal színházcsinálókat arról kérdezték, miért nem csinálnak politikai színházat. Szerintem a jó színház mindig politikus, tehát érvényes, fontos kérdéseket tesz fel az emberről, a létezésünkről, a világunkról.

– Kevés lehetőség van a kritikus megszólásra, bárki könnyen megkaphatja a balliberális rettegő címkét.

– Egyetértek, hogy szűkek a játékterek. A közmédiában nem lehet értelmes vitákat folytatni. A közmédia funkciója az volna, hogy kontrollálja a hatalmat, ezt ma nevetséges ki is mondani. Mégis vannak pici terek, helyzetek, amelyeket ki kell használni és teremteni is lehet, mert ötven ember mindig van, akikkel valamit megvitathatunk. Nem arról kell ábrándozni, hogy sok emberhez beszélünk. A paradoxon az, hogy ezekben a pici terekben nehezebb vitatkozni, mert azok az emberek hajlamosak összejönni, akik hasonlóan gondolkodnak. Nehéz megtalálni azokat a lehetőségeket, amikor olyan emberekkel beszélgethetünk, akiknek teljesen más a véleménye.

– A megalkuvás és az ellenállás mellett ki is lehet szállni a rendszerből. Schilling Árpád például elhagyja az országot. Ön is elhagyta Romániát. Megoldás elmenni?

– Ezek nehéz, egyéni döntések. Más élethelyzet egy fiatalé és egy idősebbé. Tudom, mit jelent elmenni, milyen nyereséggel és veszteséggel jár. Tizennyolc éves voltam, amikor Magyarországra jöttem, és az mindig is egy normális vágy volt, hogy az ember lássa a világot. Csak most nagyobb a mozgástér és szűkebb itthon a játéktér. Más elmennie egy ügyes munkásembernek és egy művésznek, aki oda van láncolva a nyelvéhez. Egyik írókollégám mondta, hogy ő itthon egy ismert, jól szituált idős úr. Ha elmegy Angliába, ebből annyi marad, hogy egy idős úr. Az én helyzetem hasonló most. Schillinggel kapcsolatban fontos, hogy őt kikiáltották közellenségnek. Kevesen tudják, milyen következményei lehetnek ennek.

– Mindhárom regényének tere Erdély, amelyhez a magyarországi képzeletvilágban a hagyomány, eredetiség fogalmait kötjük, illetve a politika is használja eszközként. Mit jelent Budapestről nézve Erdély?

– Jelenti a politikai játékteret, amiért eléggé haragszunk, azokra is, akik Romániában szívesen részt vesznek a politikai játszmában. Azok az írók, például én, Dragomán György, Bodor Ádám, akik számára a 20. századi romániai társadalomtörténet fontos, vagy pusztán ez a Magyarországról ismeretlen térség, szeretnénk bonyolítani az egyszerű, gyakran mitikus Erdély- és kisebbségképet. Olyan történeteket mondunk, amelyekből kiderül, hogy van egy urbánus Erdély, ahol rengeteg kisebbségen belüli kisebbség él, sokféle identitás, mentalitás, székelyek, csángók, zsidók, magyarok, cigányok.

– Az Omertából kiderül, hogy a kisebbségek is sokszínűek: nem erdélyi magyarokról, hanem székiekről, hóstátiakról van szó, utóbbiak Kolozsvár környéki “városi földészek”. Hogy jutott el ezekhez a csoportokhoz?

– A városnak abban a felében, ahol születtem, a hóstátiak erősen jelen voltak, láttam őket eltűnni. De ahhoz a gondolathoz, hogy a kisebbség önmaga is bonyolult, későn jutottam el. Amikor az ember egy realitásban él, mindig egyének vannak a csoporton belül. A hóstátiak Kolozsvár körül is harcoltak egymással, egyik fertályból a másikba nősülni főbenjáró bűn volt. Ez külső nézőpontból furcsa, pedig minden kisebbségben megvan a belső tagozódás. Nem tudom van-e értelme például azt mondani, hogy magyarországi cigányság.

– Négyből három elbeszélő nő az Omertában, így többszörösön kisebbségi helyzetben vannak. Hogyan viszonyul ahhoz a diskurzushoz, ami a nők szerepéről szól az irodalomban?

– A kisebbségi helyzet egyrészt elnyomással, másrészt furcsa módon nagyfokú szabadsággal is jár. A 20. század elején a nők több progresszív területen kezdtek el működni, mert a mainstream dolgok foglaltak voltak a férfiak által. Például megjelentek a fotográfiában, a kortárs táncban. Elképzelhetjük a saját helyzetünket úgy, hogy miből szorulunk ki, de engem jobban érdekel a szabadság faktor. Az irodalom számomra egy demokratikus játszótér. A könyv vagy jó vagy nem. Ha megnézzük a nagy díjakat, persze én is látom, hogy van üvegplafon, de az életkor is tényező. Hogy lehet az, hogy tavaly negyven alatt senki nem írt olyan jó könyvet, hogy rákerüljön egy díj listájára? Másrészt a férfiakat is áldozatnak látom, őket sokszor megnyomorítja az a szerep, hogy sikeresnek kell lenni, nekik kell vinniük a dolgokat.

– A Libri-díj tízes listáján egyedül szerepelt nőként.

– Eljöhet az az idő, amikor hét nő lesz a listán és három férfi, de azt is a normalitás keretein belül kell tárgyalni. Ne azért legyen jelölt valaki, mert nő. Van gyanakvás is a női teljesítménnyel kapcsolatban, például hogy a férfi írók komoly és fontos dolgokat írnak, a női írók pedig „érdekesek”. Bizonyos szakmákról azt gondoljuk, férfi dolgok, ilyen az irodalom vagy a rendezés, és főleg a politika. Ez attól változhat, ha felismerjük és átláthatóvá tesszük magunk számára az előítéleteinket.

Urbán Csilla, Népszava Online

_____________________

Névjegy

Tompa Andrea (1971, Kolozsvár) író, színikritikus, a Színház című folyóirat főszerkesztője, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanít. 1990 óta Budapesten él. Tavaly jelent meg harmadik regénye, az Omerta – Hallgatások könyve, amellyel idén elnyerte a Libri irodalmi díjat.

_____________________

A 2018. április 13-i adásban Alinda vendége Tompa Andrea író, színikritikus volt:

Forrás: Hír TV

És egy korábbi: Kulturális-közéleti beszélgetés Veiszer Alindával. Vendég: Tompa Andrea író, színikritikus. Lúzerek címmel tartanak tiltakozó estet a színházi élet nagyjai. Mit veszít a szakma és a közönség, ha megszűnnek a színházi lapok? (2016)

https://www.youtube.com/watch?v=MHY081rgLFk

__________________________

Kapcsolódó: 

Szenvedélyes regény lett a tavalyi év legjobb könyve

Tompa Andrea: Jobban tennénk, ha néha kicsit kussban maradnánk

Borítófotó: Németh Dániel