Emlékezés, emlékeztetés, politikai és háborús propaganda

Amíg tehettem volna, én sem kérdeztem meg nagyapámtól – aki ott volt Erdély visszafoglalásánál, majd hadifogságba esett a Donnál –, hogy mi mindenen ment keresztül. Sajnos, erről már lekéstem. De még mindig vannak közöttünk túlélők, s ha eddig nem foglalkoztunk is velük, az említett konferencián elhangzottak rádöbbentenek bennünket mulasztásunkra. Ezek az elveszettnek hitt történetek ugyanis még megragadhatók, mint azt Körös Zoltánnak, a Fórum Intézet levéltárosának a konferencián elhangzott előadása is igazolta. A fiatal kutató ugyanis az elmúlt három évben a második magyar hadsereg több katonájával, volt hadifoglyokkal, leventeként Németországba hurcolt, majd ott nyugati fogságba esett túlélőkkel készített oral history interjúkat. Ezekből a beszélgetésekből – az eltelt közel hét évtized ellenére is – plasztikus kép bontakozik ki egy generáció sorsáról, az akkori 16–21 éves fiúk ma megdöbbentően ható élményeiről. Mert ugyan Drezda bombázásáról sokat lehet hallani, sőt Kurt Vonnegut világhírű regényében is találkozunk az eseménnyel, de azért az fantasztikus dolog, hogy élőszóban hallhatjuk azoknak a visszaemlékezését, akik saját tapasztalatukból tudják, mit is jelentett akkor Drezdában lenni.

Történelmi emlékezetünkből azonban nem csupán a harcterek történetei hiányoznak, de a háborús hátország mindennapjainak az emlékei is. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a modern korok háborújában a harctér és a hátország közötti határok elmosódnak, s a háború az otthon maradottak (nők, gyerekek, öregek, felmentettek stb.) mindennapjaiba is belopódzik. Nem beszélve arról, amit a front átvonulásakor át kellett élniük. A jegyrendszer, az élelmiszer-ellátási gondok miatt erősödő nélkülözés, a „felszabadító” orosz katonák erőszakoskodásai, az ember ember általi megalázásának különböző formái, beleértve a zsidósággal történteket – mind a háborús hétköznapok velejárói voltak. S arról, hogy a mai Dél-Szlovákiában mindez hogyan történt, alig tudunk valamit. Szerencsére vannak közöttünk olyan „szent őrültek” (elnézést az érintettektől), mint az a Žákovič László, aki a konferencián az általa alapított oroszkai hadimúzeumot mutatta be. Alig ismert múzeum egy kis Garam menti faluban, mégis felbecsülhetetlen kincseket rejt. Elsősorban a Garam menti tankcsatának állít emléket, de végignézve a gyűjteményt, az egész háború kibontakozik előttünk.

A somorjai konferencia számos kérdést és választ fogalmazott meg. B. Stenge Csaba előadása a Kassa bombázása körüli kételyekre adott meggyőző választ. Abból, amit elmondott, nem kétséges, hogy szovjet gépek dobtak bombát a békés városra. A kérdés csupán az: miért? A további előadások számos olyan témát érintettek, amelyek eddig kevés figyelmet kaptak: a második magyar hadsereg felvidéki sorozású honvédalakulatainak sorsát (Szabó Péter), a magyar hegyi csapatok Kárpátokban vívott harcát (Illésfalvi Péter), az 1944 végétől megkezdődő háborús kiürítés problémáját (Bukovszky László). Juhász L. Ilona pedig arra hívta fel a hallgatóság figyelmét, ami mellett hajlamosak vagyunk csak úgy elmenni: a dél-szlovákiai háborús emlékművekre, amelyek története (építése, esetleg megcsonkítása, lerombolása, újrafelállítása) egész közösségünk történelmét magában rejti.

Arra viszont továbbra sem kaptunk választ, vajon milyen véráldozatot hozott a felvidéki magyarság a háborúban. Az 1938-ban visszacsatolt területekről hány besorozott katona volt a Donnál, mennyien haltak közülük hősi halált vagy estek fogságba. Sok még a tennivaló, s nem csupán a kutatás terén, hanem úgy általában – a szembenézés terén is. Ez ugyanis sem Szlovákiában, sem Magyarországon nem történt meg. Itt a szlovák nemzeti felkelés tábortüzeinek füstjével próbálják takargatni Szlovákia és a szlovákok valódi szerepét a háborúban, a határ túloldalán pedig alaptörvénnyel próbálják másokra hárítani a felelősséget.

S persze mi, szlovákiai magyarok is úgy teszünk, mintha mindaz, ami akkor történt, nem vetné fel a felelősségünk kérdését, mintha nekünk mindig csak az áldozat, a kisebbségi sors elszenvedőjének a szerepe jutott volna a történelemben. Azt hiszem a szerepünk ettől azért összetettebb volt, s a háborúból mi is jócskán kivettük a részünket. Mi is ott voltunk Kassán, amikor bombázták, ahogy mi is éltettük az admirálist, amikor bejelentette a Szovjetunió elleni háborút. Mi is ott voltunk az ukrán falvak felégetésénél és persze a Don poklában is. Mint ahogy minket is vagonba raktak 1944 májusában és júniusában, hogy Auschwitzba vigyenek, s mi is tereltük a vagonokba az emberi butaság és gyűlölet áldozatait. Mindez éppúgy része a történelmünknek, mint Trianon vagy a lakosságcsere.

SIMON ATTILA”