John Keats, a szépség költője

0 Views

0 Likes

2020. október 31. szombat

225 éve született John Keats. Az angol romantikus költészetnek Geroge Gordon Noel Byron és Percy Bysshe Shelley mellett a 195 évvel ezelőtt, 1821. február 20-án meghalt John Keats volt a harmadik legismertebb, legnagyobb alakja.

Első verseskötete 1818-ban jelent meg (Versek) de nem hozott számára mást, mint kritikát és ellenérzéseket, csak úgy, mint az Endymion című négykötetes románc. Bár a sok negatív vélemény elvehette volna a kedvét a további munkától, barátainak írt leveleiből kitűnik, hogy sikerült túltennie magát ezeken, és újragondolta a költészet szerepét a társadalomban. Egy olyan új irányt képzelt el, mely a szépséget már nem a mítoszok világából meríti, hanem az emberi tapasztalat igaz valóságából.

Úgy gondolta, hogy az ember képes a szellemi és társadalmi korlátokon átlépni, sőt képes messze meghaladni azt, amit az emberi természetről gondoltak akkoriban. Visszautasította azt a konvencionális gondolkodásmódot, mely az emberi érzékelést zárt rendszerbe, „normális” keretek közé akarta kényszeríteni. Szerinte az élet annál sokkal összetettebb, kreatívabb, átláthatatlanabb. Versei sokszor a költő boldogság-keresését mesélik el, és újradefiniálják a szépség fogalmát. Az Óda egy görög vázához és az Óda egy csalogányhoz talán a legismertebb művei. A görög váza az eszköz, amely megörökíti a pillanatot: a boldogság, a vágy, az élet elevensége tükröződik a ráfestett képeken, de mozdulatlanságra, beteljesületlen öröklétre van ítélve.

Az alábbi videón a kellemes hangú brit színész, Benedict Cumberbatch szavalja az Óda egy csalogányhoz című verset. Az angolul nem tudóknak is érdemes belehallgatni, ha kíváncsiak a vers eredeti angol hangzására, melódiájára:

Keats 1818 novemberében ismerkedett meg Frances (Fanny) Brawne-val, és 1819 októberében eljegyezték egymást. Ebben az időszakban írta legjelentősebb verseit, mintha a lány múzsaként hatott volna rá, és költészete érzékletesebb és érzékibb volt bármely más korabeli romantikus költőénél. A Hyperion írását félbehagyta, amikor meghalt szeretett öccse, Tom, aki már régóta tbc-ben betegeskedett. Később ezt a művét újraírta Hyperion bukása címmel (1819). Keats ekkor meglehetősen rossz anyagi körülmények között élt, és az esküvőt nem tarthatták meg addig, míg pénzügyi gondjai nem rendeződtek, ugyanis a lány anyja megtagadta beleegyezését.

Keats rövid életében mindössze háromkötetnyi verset publikált, az utolsót 1820-ban (Lamia, Isabella, Szent Ágnes – este, és más versek), és ezekből összesen kétszáz példányt vettek meg haláláig.

Ha félelem fog el…

Ha félelem fog el, hogy meghalok
s nem aratom le termő agyamat,
s mint gazdag csűrök, teli könyvsorok
nem őrzik meg az érett magokat;
ha látom a csillagos éjszakán
a nagy regény ködös jelképeit
s érzem, hogy árnyait leírni tán
a sors mágikus keze nem segít;
ha azt érzem, te percnyi tünemény,
hogy többé majd nem nézhetek terád
s a gondtalan, tündér szerelmet én
nem ízlelem, akkor a szép világ
partján tűnődve állok, egyedül,
s Hír, Szerelem a semmibe merül.

(fordította Vas István)

Amikor világossá vált, hogy ő is tuberkulózisban szenved, orvosa melegebb éghajlatot javasolt neki a téli időszakra. Ekkor Fanny anyja azt ígérte Keatsnek, ha visszatér külföldről, összeházasodhatnak Fannyval. 1820 szeptemberében a keserves búcsú után elutazott Itáliába egy festő barátjával, aki a végsőkig mellette maradt.

Utolsó szonett

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök –
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik –
nem – én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig – vagy meghalni rögtön.