„Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat…”

185 éve hunyt el Berzsenyi Dániel (1776–1836). Középbirtokos nemesi családban született. Sopronban, az evangélikus líceumban tanult, ahol inkább testi erejével tűnt ki, mint szorgalmával vagy jó magatartásával. Az apja hatalmától szabadulni akaró ifjú házasságot kötött Dukai Takách Zsuzsannával, és felesége sömjéni birtokára költöztek.

A visszavonultan élő birtokos költői tehetségét a szomszéd faluban lelkipásztorkodó Kis János fedezi fel 1803-ban, miután évszámra magának írogatott verseit  megmutatja neki. Így értesül a költő munkásságáról Kazinczy, s az ő postája útján Berzsenyi országszerte híres ember lesz. Költői érdemeiért még táblabírává is megteszik. A vidéki nemes értetlenül fogadja a ráhulló babért – de sajnálja a pénzt, hogy kiadja verseit. Végre katolikus kispapok adják össze a pénzt, hogy kiadják a lutheránus földesúr kötetét. Az emésztő melankóliában szenvedő Berzsenyi költészete és egész személyisége egy letűnt korszak reinkarnációja. Osztályának ősi adottságait hordozza, amelyek őáltala, az elkésett utód által lesznek költészetté. Jelentős vagyona ellenére paraszti egyszerűségben él nála is igénytelenebb nejével. Emberi és művészi konfliktusai is életviteléből adódnak. Pesti utazásai során rajongói mogorva, a nagyváros zajától, fényeitől megszédült emberrel találkoznak.

A Kölcsey részéről verseit ért kritikákra még nagyobb bezárkózással, visszavonulással válaszol. Csak lassan, később közeledik ismét a nyilvánossághoz, miközben sokat tanul, csiszolja műveltségét. Romantikus költészetét – különösen ódáit – látszólag antik minták inspirálják, de a horatiusi sorokon a korhangulat csendül keresztül. 1830-ban az Akadémia soraiba fogadja, s annak haláláig tagja.