A humanista Janus Pannonius

0 Views

0 Likes

2022. március 27. vasárnap

550 éve e napon hunyt el Janus Pannonius. A reneszánsz egyik leghíresebb költője, az első név szerint ismert magyar költő, politikus, humanista. Verseit latinul írta.

1447-től Ferraraban, Veronese magániskolájában tanult, majd 1454-től a padovai egyetemen jogi tanulmányokba kezdett. 1459-től pécsi püspök, diplomáciai, politikai tevékenysége mellett élete végéig írt verseket.

Költészetének anyaga, nyelve és hangulata az itáliai humanizmusból eredeztethető, verseinek világképe a humanizmus szellemében alakult ki. Nagyra értékeli a földi életet, a békét, a kultúrát, a természetet és a költői halhatatlanságot.

Költészetében a vallásos eszmék helyett megjelenik Magyarországon, s azonnal európai színvonalon a reneszánsz gondolkodás és életérzés.

Humanistáknak eredetileg a humán tudományok (grammatika, retorika, történelem, költészet, erkölcsfilozófia) oktatóit nevezték az itáliai egyetemeken. Magyarországon az egyetemalapítási kísérletek (1367: Pécs, 1395: Óbuda, 1467: Pozsony) kudarcai következtében a humanista szellem hatása az itáliai (később a bécsi és krakkói) egyetemeken tanult hazaiak és a Mátyás király udvarában megfordult külföldiek (pl. Callimachus, Galeotto Marzio, Antonio Bonfini, Regiomontanus) tevékenysége nyomán terjedhetett.

Bár a magyarországi humanista kultúra az itáliai szoros követését mutatja, széles körben a 15. század második felében még nem hatott, sőt a kolostori irodalom gazdag emlékei éppen a Mátyás halála utáni évtizedekből maradtak ránk.

Janus Pannonius (1434–1472) a késő-középkori magyar kultúrának ezt a kettősségét és az új eszmék hazai viszonzatlanságának gyötrelmét élte meg. Nagybátyja Vitéz János, Mátyás nevelője, később kancellár és esztergomi érsek 1447-ben Itáliába küldte tanulni a még szinte gyermek Janust, aki a ferrarai és padovai évek, valamint itáliai utazásai során barátokra tett szert, s itt vált költővé. Megismerkedve az ókori latin és a kortársi költészettel, még Itáliában csaknem négyszáz költeményt, főleg epigrammákat írt. A költői hagyományt átélve szatirikus hangú és erotikus témájú epigrammák sorában bizonyította, hogy leleményben és verselési technikában nem marad el mintáitól. 1458-ban hazatérve életkörülményeiben és költészetében is alapos változás mutatkozott. 1459-ben pécsi püspök lett, majd fontos közéleti tisztségeket töltött be Mátyás környezetében. 1465-ben királyi követként Velencében és Rómában járt. Édesanyja meghalt (1463), maga is sokat betegeskedett, s a hatvanas évek végén politikai befolyása is csökkent. 1471-ben a király elleni összeesküvés egyik fő szervezője lett, majd menekülésre kényszerült. Eközben érte a halál a Zágráb melletti Medvevárban.

Életének eseményeit költői átéléssel tökéletesre csiszolt versekben örökítette meg. 1458-59-ben búcsúversében (Abiens valere iubet sanctos reges, Waradini, Búcsú Váradtól) mindenekelőtt a város kulturális értékeitől vett búcsút, anyját mély fájdalommal siratta el (Threnos de morte Barbarae matris, Siratóének anyjának, Borbálának halálára), magányra kényszerítő betegségéről az elmúlás sejtetésével számolt be (Blasio militanti Ianus febricitans, A lázbeteg Janus a táborozó Balázsnak, De se aegrotante in castris, Mikor a táborban megbetegedett), római követsége kapcsán pedig ifjúkori szatirikus hangján írt epigrammákban gúnyolta a pápát (Quare nunc, ut quondam, summarum Pontificum testiculi non explorantur, Miért nem vizsgálják meg manapság a pápák heréjét, mint hajdan?).

Életével és költészetével számot vetve az antik költőktől örökölt tudattal nyilatkozott versei jelentőségéről (Laus Pannoniae, Pannónia dicsérete), fájdalommal írt műveinek hazai visszhangtalanságáról (De amygdalo in Pannonia nata, Egy dunántúli mandulafáról), s az Itáliában divatos neoplatonizmus gondolatait magáévá téve verselte meg a lélekvándorlás tanát (Ad animam suam, Lelkemhez).

Janus Pannonius latin nyelven írta műveit, s műveltsége görögből készített latin fordításaiban (Démoszthenész, Homérosz, Plutarkhosz) érvényesült. A szellemi környezetében élt írók-költők (Garázda Péter, Megyericsei János, Váradi Péter, Vitéz János és mások) művei mutatják, hogy a magyarországi humanizmus nem volt teljesen elszigetelt jelenség.