Aki megelőzte korát: Leoš Janáček

Július 3-án született Leoš Janáček (1854–1928), aki talán kevésbé ismert a zenehallgatók előtt, mint Dvořák vagy Smetana, mégis az egyik legfontosabb cseh zeneszerző volt. Egyik operájában az időutazás témakörével foglalkozott, s közben maga is olyan volt kissé, mintha a jövőből érkezett volna a XIX. század második felébe. Főként a morva népzenére alapozva teljesen egyéni stílust alakított ki.

Kelet-Morvaország vlachok lakta részén (Lašsko) született, közel a sziléziai határhoz. Nagyapja és apja kántortanító volt, anyja, Amalie posztókészítő dinasztiából származott. Mindkét szülője nagy zenei tehetséget árult el.

Leoš első zenei leckéit apjától, Jiří Janáčektől kapta, majd tizenegy éves korától a brnói Ágoston-rend papi iskolájában tanult apja volt tanítványánál és barátjánál, Pavel Křižkovskýnál. A növendékek fő tantárgya a kóruséneklés volt, amelyet zenekari gyakorlat is kiegészített.

Az iskola tanulói gyakran vállalhattak kisegítő zenészi munkát esküvőkön, ünnepségeken és nem ritkán a városi színházban. Janáček alaposan megismerkedhetett az európai zenekultúrával a gregoriántól egészen a romantikus operákig. Első fennmaradt kompozíciói (pl. kórusok) ebből az időszakból származnak. Négy év után beiratkozott a konzervatóriumba, ahol egy év alatt végezte el három év tananyagát. Ezután visszatért a papi iskolába, ahol korábbi tanára kérésére átvette az összes zenei tárgy irányítását. Azonban nem sokáig maradt, 1874-ben Prágába költözött és beiratkozott az ottani orgonaiskolába.

A fojtogató és poros légkör miatt szembefordult tanáraival, és egy időre ki is zárták az intézményből. 1876-ban visszatért a morva fővárosba, ideiglenes zenetanári állást kapott a tanítóképzőben, és elnyerte a Brünni Filharmóniai Társaság igazgató karnagyi tisztét. Igen nagy hangsúlyt fektetett a cseh nemzeti zene – Smetana és Dvořák – népszerűsítésére, valamint előadta többek között Mozart Requiemjét, Beethoven Missa solemnisét.

1879-ben rövid időt töltött a lipcsei konzervatóriumban, majd 1880-ban Bécsben, de elégedetlen volt az ottani oktatási módszerekkel is.

1880-ban véglegesítették tanítóképzői állását. 1881-ben feleségül vette fiatal tanítványát, Zdeňka Schulzovát. Saját zenetanítási módszert dolgozott ki, 1882-től elvállalta a brnói orgonaiskola igazgatását. 1883-ban megismerkedett Antonín Dvořákkal, akihez később annak haláláig (1904) szoros barátság fűzte.

1889-től a nyelvész és népdalgyűjtő František Bartošsal tudományos alapossággal elkezdte a morva folklór feldolgozását. A népdalok egy részét 1892 és 1901 között zongorakíséretes formában is feldolgozta. 1895-ben a prágai Néprajzi kiállításon morva folklórbemutatót rendezett. 1904-ben megvált tanári állásától, hogy minden erejét a zeneszerzésnek szentelhesse.

Életművéből operái a legjelentősebbek. A mai világsikerből életében kevés jutott neki. Első dalműve, a Šárka 1887-re elkészült, de bemutatójára csak 1925 novemberében (!) került sor. Második operája, a Počátek románu (Egy románc kezdete, 1891) sikertelen volt. Először harmadik színpadi műve hozott ismertséget neki, az 1894 és 1903 között komponált Její pastorkyňa (A mostohalány), melynek külföldön a főszereplő neve nyomán Jenůfa a címe. 1916-ra sikerült elérnie, hogy Prágában bemutassák, de végre sikert aratott, s ez Janáček legtermékenyebb korszakát indította el. Külföldre is ez a műve jutott leghamarabb.

1916-tól a zenei élet szervezésébe is be- vagy inkább visszakapcsolódott, különböző fórumokon kampányolt a zeneoktatásért és a morva népzene kutatásáért. 1919-től 1925-ig a prágai konzervatórium brnói mesteriskolájában újra tanított, az állami népdalintézet morva bizottságában elnökölt.

Ebben az időben is maradt rajongott szülőföldjén, szerény emberként élt, utolsó éveiben áramló bel- és külföldi elismerései ellenére is.

Élete utolsó évtizedében figyelt fel rá az európai modern zenei élet. Közös koncerten szerepelt Bartókkal és Schönberggel.

Hirtelen jött, súlyos tüdőgyulladás okozta halálát.

Janáčeket ma elsősorban kiváló operaszerzőként jegyezzük, Jenůfa című műve sokfelé számít repertoárdarabnak, de A Makropulosz-ügy is újra meg újra látható a világ nagy dalszínházaiban. Az operarajongóknak pedig nem kell túl sokat utazniuk, hogy kétévente a ritkábban játszott műveket, mint például A ravasz rókácskát vagy a Šárka című operát is láthassák Brünnben.

Ha végignézzük az operák történetét, nem nehéz arra a megállapításra jutni, hogy Janáčeket semmi sem foglalkoztatta jobban a női sorsoknál: érzékenyen és olykor nagyon nyersen mutatja meg azt, hogyan élnek vissza a női szeretettel, mennyire fontos a külső, hol a helye a nőnek a társadalomban, vagy épp milyen kilátásai vannak egy „megesett” lánynak.

A Jenůfa például egy mostohalányról szól, aki teherbe esett szerelmétől, ám annak testvére féltékeny dühében megvágja és elcsúfítja a lány arcát, s így már nem kell a korábbi szeretőnek sem. A megszülető gyermek sorsa pedig a halál – de nem Jenufa keze által. Döbbenetes erejű, felkavaró mű.