Pécsi anziksz – „a mediterrán hangulatok városa”

„Már az őskor embere is menedéket és letelepedésre alkalmas helyet talált e tájon. A Mecsek védelmében kétezer évvel ezelőtt fejlődött várossá a római Sopianae, s az így kialakult település Pannonia egyik közigazgatási székhelyévé vált a III. század végére. Talán a rómaiak, akik a mediterránumból jöttek, nem véletlenül érezték magukat otthon ezen a vidéken, s bizonyára így vannak ezzel ma is Itáliából érkező vendégeink. Valóban: van-e olaszosabb városunk Pécsnél? Aki forró nyári napokon végigtekint a Széchenyi téren, a dzsámi fehéren izzó kövein, vagy délutáni-koraesti hangulatban átsétál a déliesre formált Jókai téren, avagy estefelé megfordul a korzón, a Király utca szabadtéri éttermei, kávézói között és megpihen a Színház téri szökőkutak kőpárkányain, máris Itáliában érezheti magát. Harkány felől, autóval érkezvén megpillantva a várost, mintha Toscana, vagy Lazio dombjai között utaznánk.

Bizonyára nem véletlen, hogy az itáliai reneszánszon nevelkedett költő, Janus Pannonius a pécsi püspökvár falai közt lelt otthonra. Itt énekelte meg a télben virágzó mecseki mandulafát, melynek késő példányai ma is ott virítanak kora tavasszal a hegyen, a Niké szobor alatt, a Havihegyen, vagy a Szkókóban, a víztározó dombján. Ha innen lenézünk, a pellérdi tavak csillogó tükrén át a drávai síkságig fut tekintetünk, s a messzeségben a tengert fürkésszük. De a látóhatárt lezárják a horvát hegyek, s hiába tudjuk, hogy mögöttük pár száz kilométerre valóban ott az Adria, azért néha arra gondolunk, jó lenne, ha legalább egy kis öble mosná a Mecsek lábait. De hát még egy nyamvadt kis folyónk sincs…

Azért nekünk Pécs – egy pályázat nyertes szlogenje szerint – így is „a mediterrán hangulatok városa”. Aki nyár végén a hegyre felfutó keskeny, görbe utcákban sétál, gyümölccsel teli öreg fügefákra bukkan a terméskő-falakkal védett kertekben és a szőlőkben. Szőlő is akad szép számmal a Mecsek oldalában, bár mind kevesebb, hiszen a város folyamatos növekedése miatt a házak egyre erőszakosabban, feljebb és feljebb kúsznak a hegyen. A bor ezért még megterem az Aranyhegyen, a Makárban, a Donátusban, a Bálicsban, vagy Patacson, Rigóderben és meszesi kertekben. Pécs nem ok nélkül lett a „Szőlő és a bor városa”, s az sem véletlen, hogy a generációk óta itt élő igazi pécsiek a saját szőlőbirtokhoz tartozó „tőke” szóból eredeztetve tükének nevezik magukat. Ma már azt is tükévé fogadják, aki később jött és nem tudott, nem akart szabadulni a város varázsától, ha az illető igazi pécsinek vallja magát.

A „pécsiséget” nehéz megfogalmazni. Pécs az Pécs. Csak önmagával mérhető. „Nekem: A VÁROS mindörökre” – vallotta róla Csorba Győző. Az biztos, hogy hozzá tartozik az ugyancsak délies hangulatot árasztó szabadtéri fesztiválok sokasága, a Tavaszi Fesztiváltól az aranyló sétatéri gesztenyefák alatt zajló Pécsi Napokig. Az Országos Színházi Találkozót kísérő kavalkád, az egyetemisták ünnepei, a szőlő és a bor ünnepe és az azt kísérő bordalfesztivál mind mind az utcákra, a terekre hívja a városlakókat és a vendégeket. A pécsiek ilyenkor magukat ünneplik és az életet, s ez az igazi közösségformáló erő.”